Hommage a' garçons Wittman

Zsenge koromban már érdekelt a konyha. Mindenféle furcsa dolgokat leveseket főztem a kerti füvekből a hátsó udvarban. Donald kacsa receptkönyve nekem is alapmű, ahogyan BOBO vagy Góliát receptoldalai is. De emellett muszáj megemlíteni a Wittman fiúkat. A Népszabadság étterem kritikai rovatát vitték éveken keresztül szombatonként. Már két éve, hogy abbahagyták a munkát ezen a formán, és be kell valljam, nekem igen hiányoznak azok a képes leírások beszédes megnevezések, ahogy egy-egy étteremről szólni tudtak. Sokan fanyalogtak, hogy nem hiteles nem objektív és nem is kritika, de nekem rendkívül szórakoztató és kellemes olvasmányok voltak, még úgy is, ha magam is tapasztalhattam, néha nem pontos az ítélet.
Mindig is szerettem volna úgy írni, ahogy ők, azt átélni, amit ők. Sosem mernék arra vetemedni, hogy azt állítsam, eddigi vagy mostani kritikáim, ajánlóim az ő írói babérjuk mellé tehető (lásd a hülye szóvirágok).
Viszont azt tartom, amit az ő kritikáikban is megtapasztalhattam, az étterem szubjektív műfaj, kinek ez tetszik, kinek az. Nem lehet mércézni és nem lehet számolni, lehet viszont leírni és elmesélni, bemutatni a tapasztalást, kizárólag abból a szemszögből ahogy és amikor. Nincsenek tehát az én kritikáimban sem pontok, csak két kategória és két - reményeim szerint - beszédes jelző.
Így hát, drága Wittman fiúk, nyomotokba helyezem a lábam, s megpróbálok beszámolni arról , amit meg-megtapasztalok. És amellett, hogy leírom amit és ahogy, megpróbálom jellemezni a konyhát és a kiszolgálást.